Fábián Veronika ékszertervező életútja egészen egyéni íven érkezett el oda, ahol ma tart: A University of the Arts Londonban folytatott tanulmányai és egyre népszerűbb műalkotásai előtt a gazdasági világban tett hosszú kitérőt. Kivételes diskurzív művészi nyelve a szintén művész szülőkkel töltött gyermekkor és saját, mindent megváltoztató szülői tapasztalatai mellett érdekes módon ebből az időből is táplálkozik.

Első önálló, Allin című kiállítását korábban a szentendrei Erdész Galéria & Designban Grecsó Krisztián többek között a következő szavakkal nyitotta meg: „Tobzódik, hullámzik, ünnepel a karneváli létben, szabad ember és szárnyaló ékszertervező, a levegő és a semmi szobrásza, a láthatatlan, mégis isteni erővonalakat rajzolja át.”

Az ékszer iránti vonzalom a legtöbb lánynak, nőnek egészen a gyermekkora nyúlik vissza. Szerinted mi ennek az oka? Benned is megvolt ez a gyermeki vonzalom?

Az első, ami eszembe jut, hogy viszonylag későn kezdtem ékszert hordani. A szüleim ebben elég szigorúak voltak, és sokáig nem engedték például, hogy átszúrassam a fülem. Ezért tinédzser koromban, amikor már megtehettem, nemcsak egy lyukat csináltattam a fülembe, hanem amennyi csak elfért rajta. Azt hiszem, ez érdekes párhuzam azzal, amit most csinálok.

Az ékszerkészítéssel, ötvösséggel úgy találkoztam közelebbről, hogy édesapám egyik legjobb barátja ötvös, így már egészen kiskoromban felkeltette az érdeklődésemet ez a terület. Nagyon érdekesnek találtam nemcsak a tárgyait, hanem az egész személyiségét, eredetiségét, világlátását, ami gyerekként nézve izgalmas masszává állt össze. Akkor azt gondoltam, hogy én is ötvös leszek. Aztán nem úgy alakult.

Művészcsaládban nőttél fel, de elég nagy kitérőt tettél a gazdaságpolitikai diplomával. Kitérőnek tartod-e ezt az utat, vagy olyasvalaminek, amire szükséged volt, ami hozzátett ahhoz, amilyen művészi szinten ma ékszereket készítesz?

Nagy szerepe van annak, hogy közgazdászként végeztem és dolgoztam jó pár évig. Nem elsősorban azért, amit sokan első hallásra gondolnak, hogy esetleg így gazdaságilag megalapozottabban tudok hozzáfogni például egy a vállalkozás kiépítéséhez, működtetéséhez. Talán ez is igaz, de nem ez a lényeg.

Azt hiszem, ha egy bármilyen művészi vénával rendelkező embert több évre beraknak egy szervezetbe, ahol sok szabálynak kell megfelelnie, az előbb-utóbb ki fog ütközni valahol. Sokan elkezdenek munka mellett valamilyen kreatív tevékenységet, például fotózni, írni vagy éppen ékszert készíteni, mintegy hobbiként.

Nekem olyan, hogy hobbi, sosem létezett igazán. Ehhez túl szélsőséges vagyok, vagy nagyon csinálok valamit, vagy egyáltalán nem. Így amikor bankban dolgoztam, csak bankos voltam, arra koncentráltam, és nem volt aktívan része az életemnek a művészet. Persze jártam kiállításokra, múzeumba, és alapvetően nyitott voltam a művészetekre, de például nem kezdtem el gyöngyöt fűzni otthon. Azt hiszem, az ebből fakadó, egyre növekvő belső feszültség vezetett oda, hogy amikor elkezdtem ötvösnek tanulni, azt csinálni, amiben igazán elememben érezhettem magam, olyan volt, mintha rám szakadt volna egy nagy adag szabadság, és ez nagy erőt is adott. Tulajdonképpen a legtöbb darabom erről a változásról szól, ezt a szabadságot ünnepli. Kisképzős vizsgamunkámként készült például egy sorozatom, amely egy gyűrű és a doboza történetét meséli el. Ebben a doboz megirigyli az ékszerként ünnepelt gyűrű sorsát, és rájön, hogy ő is inkább ékszer szeretne lenni. A sorozat öt eleme azt a változást mutatja be, ahogy a doboz ékszerré válik, bekebelezve az eredetileg tárolt gyűrűt.

Vagy a legújabb és még folyamatban lévő munkám, ami a Lázadó Láncok címet viseli, a láncok öntudatra ébredését mutatja be, ahogy elkezdik új, saját mintáikat kialakítani, az általunk megszokott, elvárt helyett. De ilyen a „Jewellery is my best friend” című darabom is, ahol a nyakban ülő nyaklánc egyszer csak felkanyarodik, és női fejet formázva megcsókolja a viselőjét.

Saját bevallásod szerint gyermeked születése alapjaiban változtatta meg számodra a világot. Mit jelent ez a változás?

Grecsó Krisztián így fogalmazott a kiállításom megnyitóján: „Jó néhány éve a régi Fábián Veronika bebábozódott, és miközben életet adott másnak, saját magát is újraszülte.” Azt hiszem, ez a mondat teljesen találó. Akinek van gyereke, tudja, mennyi minden értékelődik át a gyerekvállaláskor. Ami korábban fontosnak tűnt, elveszti a jelentőséget, és új dolgoknak adja át a helyét. Fiam születése előtt nem gondoltam még, hogy vissza fogok kanyarodni a gyökerekhez, hogy művészeti pályára megyek, és nem a bankban folytatom az életem. Nekem ez nyitotta fel a szemem. Másrészről ez biztosította a lehetőséget is a váltásra, mivel amikor a fiam másfél éves lett, és még otthon voltam vele, úgy éreztem, van egy kis időm arra, hogy újra elkezdjek tanulni. Először a kisképző esti ötvösképzését végeztem el, ami biztos technikai alapokat adott, és utána döntöttünk úgy családilag, hogy külföldre költözünk, így kerültem a University of the Arts London Central Saint Martins nevű college-ába, ahol most leszek harmadéves a bachelor képzésen.

Terv és ihletés között hogyan készül el a kezeid között egy ékszer?

Egyelőre az ékszereim nagy része iskolai kérdésekre adott válasz, így sokféle ékszert készítek, nincs egy bevált metódus. Szerintem a mi egyetemünk elég speciális abból a szempontból, hogy széles spektrumon zajlik a felkészítés. Sok különböző típusú projektünk van, egyik hónapban egy klasszikusabb ékszerháznak tervezünk ékszert (pl. Tiffany, Chaumet, Swarovski), a következőben pedig a müncheni ékszerhétre jóval artisztikusabb kortárs ékszert, utána pedig azt tanuljuk, hogyan tudunk termelésre tervezni, szériában gondolkozni.

Az én kedvenc terepem az autonóm ékszer vagy másképp művészi ékszer/kortárs ékszer, ahol mindenféle kötöttség nélkül dolgozhatok. Itt számomra nem fontos például a hordhatóság, sokkal inkább szeretnék az ékszereimmel engem foglalkoztató gondolatokat megjeleníteni. Vagy egyáltalán azzal foglalkozni, hogy mi is az ékszer, az ékszerség határait feszegetni.

A művészeted tárgyán, az ékszereiden keresztül, ha nem kívánod is megválaszolni, de mindenképpen felteszed a kérdést, hogy mi tesz ékszerré egy tárgyat? Mit jelent az ékszer, és hol a határ a funkció és önmagában való esztétikai szépség között? Te hogyan fogalmaznád meg az ékszer fogalmát?

Az ékszer sokak fejében úgy él, mint valami, ami elsődlegesen a díszítést szolgálja, vagy egyfajta nemes anyagokból készült státusszimbólum. Erről szól a Csapdában című darabom is, egy kaloda, amelynek kéz- és fejkivágatait egy 19. század második felében készült, drágakövek és arany dominálta nyakláncból és karkötőkből álló parure fotója szegélyezi. Ezek az ékszerek így a kalodával együtt lesznek viselhetők, amivel épp arra szeretnék utalni, hogy sokan még mindig a tradicionális ékszerek világában élnek, vagy, ahogy a kaloda jelképezi, oda vannak bezárva, és így jóval kevesebb tér jut a kortárs, művészi érteket inkább hordozó ékszereknek.

Az én nézőpontomból az ékszer egy sokkal tágabb kör. Tulajdonképpen bármi lehet ékszer, amely tud olyan ideát közvetíteni, ami viselőként és készítőként is izgalmas. Számomra nem a vizualitás az elsőrendű, a kiindulópont így sosem az, hogy valami szépet készítsek. Ezt már sokan csináljak, rengeteg hagyományos értelemben vett szép ékszerrel lehet találkozni. Én olyasmit szeretnék készíteni, ami elmesél valami személyeset, vagy elképzelésre, reflexióra ösztönöz. Ebből fakad szerintem egy ékszer eredetisége, értéke. Ezért szeretek felismerhető formákkal, tárgyakkal dolgozni (mint például egy könyv, vagy Marilyn Monroe sziluettje), amelyeket ugyan újraértelmezek, új kontextusba helyezek, mégis egy mindenki számára közös nyelvet jelentenek. Ehhez a tervezés során persze hozzárendelem azt, hogy vizuálisan is vonzó legyen a tárgy, így választom meg az anyagokat, formákat, színeket, amelyekkel dolgozom.

Példaként a matchboxos brossomat említeném, ahol egy foglalatba nem drágakövet tettem, hanem a gyerekkori kedvenc játékomat, egy Lancia Stratos matchboxot, amely számomra nagyobb értéket hordoz.

Külföldön élsz, rengeteget utazol, és rendszeresen hívnak meg kiállítani. Milyen tapasztalataid vannak a hazai és külföldi galériák közötti különbségekkel?

Még az elején vagyok ennek a pályának, galériákkal nem régóta dolgozom, de eddig nagyon pozitív tapasztalataim vannak. Ahogyan sok más kortárs ékszerrel foglalkozó ötvös, én is azon dolgozom, hogy ez a műfaj minél több emberhez eljusson vonzó alternatívát teremtve a hagyományos ékszerek mellett.

Egyre többet hívnak kiállítani, ami mindig nagyon izgalmas, minden kiállítás más. Az első önálló kiállításom Szentendrén, az Erdész Galériában volt látható, és egy bemutatkozó anyagot ölel fel, amelyet négy év munkáiból, a kezdetektől állítottam össze.

Középtávon szeretnénk hazaköltözni, de úgy gondolom, hogy egy kortárs ékszertervező úgy lehet valóban sikeres, ha a külföldi szcénában is elismert, amit külföldről sokkal könnyebb elérni.  Még nagyon sok munka áll előttem.