A németalföldi művész képeit látva szinte adja magát a kérdés: van-e bármi, amit a dús, bozontos hajú, apró gomb szemű Rembrandt nem tudott az arcról, az emberi arc kifejező erejéről?
A kérdés csak költői. Hiszen mindent tudott. És a 17. század első fele, amelyben élt (1606-1669) még csak nem is nevezhető a nárciszizmus korának – nem úgy, mint a mai. A 21. század emberének közösségi médiától való függése, a folyamatos okostelefon simogatás, chatelés és a legbanálisabbnak látszó események fotón való megörökítése már meg sem hökkent senkit. Ahogyan az sem, hogy sztárcsecsemőknek közösségi rajongói oldalt működtetnek, vagy macskák is szelfiznek. Apropó, szelfi. Az önjelölt önarckép művészek tanulhatnának egyet s mást az önarckép valódi géniuszától.
Szerette önmagát
Rembrandt hullámvasútszerű művészeti pályájának egyik állandó eleme az önarcképek iránti lankadatlan lelkesedés. Négy évtized alatt közel 80 képet festett, rajzolt, karcolt önmagáról. Ez műveinek mintegy egyötöde, aminek köszönhetően a múzeumlátogató közönség megismeri egyszerű, de jellegzetes vonásairól.
Egy korai önarckép (részlet), 1629-ből
A szakértők három korszakra osztják Rembrandt önarcképeit. Fiatalon, még zsenge művészként eleven, kísérleti képeket festett. Ezeken a fény hatásait, bizarr grimaszokat és arckifejezéseket próbálgatott. Apró csigákban göndörödő haja óriási gomolyagként ül fején, tollal díszített bársonysapkája alatt, termékeny kreativitását jelképezve. Az 1630-40-es évek önarcképein középkorú férfiként látható drága ruhákban.
Önarckép kalapban és két lánccal (részlet), 1642-43
Kevésbé úttörő szelleműek a festmények, mint a korábbiak, a szőrmegalléros bársonykabátba öltözött Rembrandt méltóságot és jólétet sugároz, ahogyan az akkor virágzó Amszterdam kereskedői is. Az utolsó korszakba körülbelül 15 portré tartozik, amelyet a visszavonulása előtti hét évben festett, 1652-től kezdve. A legtöbb műértő és laikus szemében is ezek a legzseniálisabb alkotásai a művésznek. Már nincsenek aranyláncok, gazdagon hímzett ingek, szemtelen mosolyok: a végsőkig letisztult, szinte aszketikus egyszerűség és őszinteség uralkodik. Ennek köszönhetően a képek az önmegfigyelés egy meglepően modern, újszerű látásmódját mutatják.
Legfőbb tárgya: önmaga
James Hall művészettörténész szerint Rembrandtot az önarcképek tették híressé, nem pedig a teljes oeuvre. Korai, önmagáról készített rézkarcai mindenhol láthatók, így azok is felismerik, hogy az egy Rembrandt, ha más művet nem láttak tőle. Független művész volt, nem királyi protézsé, így nagyobb erőfeszítéseket kellett tennie ahhoz, hogy nevét megismerjék. Egy önarckép megfestése azt az üzenetet rejti, hogy a készítője híres ember- még akkor is, ha nem az.
Egy önarckép megfestésekor – szemben azzal, hogy felkapjuk a telefonunkat és kattintunk egyet – rengeteg megfigyelést kíván. Ahhoz, hogy a festő tudjon bánni a festékkel és a textúrákkal, nagyon alaposan meg kell figyelni az arc minden ráncát, hajlatát, dudorát, lógó részét. Rembrandt minden tökéletlenséget a lehető legközelebbről megvizsgált, és elképesztő őszinteséggel és bátorsággal vállalt. Ehhez azonban szintén elképesztően mesteri ecsetvonások kellettek, és neki ez is sikerült. Egyetlen laza széles ecsetnyom máris sugallja a szem alatti duzzanatot, a kicsike, szaggatott vonalak a már feszességét vesztett arc apró gödreit érzékeltetik. Arcát életre kell, szinte szoborként meg lehetne érinteni.
Képein nem csak azt lehet megdöbbentő élességgel követni, milyen nyomot hagy a kor az arcon, hanem az azzal járó tudást, tapasztalatot, bölcsességet, és igen, a fájdalmat. Amikor anyagilag tönkrement, első felesége, Saskia meghalt, és szeretője, fiának dadája beperelte, az hűen tükröződik az 1665-ben készült önarcképen. De tekintete nem tört meg, a csillogás még ott is megmaradt.
Önarckép két körrel (részlet), 1665-1669
Az Önarckép két körrel művésze szinte provokálja a nézőt. Határozottsága, eltökéltsége követ a vászonról, tekintetét nem lehet magunkról lerázni. Az őszi színek már az elmúlást idézhetik, de amitől olyan hatásos és megható, az az erő, ami Rembrandt méltóságából és öntudatából árad. A háttérben, a falra festve két kör látható. Senki sem tudja igazán, miért festette oda a köröket, aminek köszönhetően egy sor elmélet kelt életre. Van, aki szeint egy készülő világtérkép első vonalait, mások szerint kabbalista szimbólum.
Betsy Wieseman, a londoni National Gallery kurátora átrágta magát számos elméleten, és szerinte az a legvalószínűbb, hogy a körpár utalás Giottóra, a firenzei festőre, aki állítólag szabad kézzel tudott tökéletes kört rajzolni egyetlen, folyamatos vonallal. Rembrandt felülmúlta, mert nem egy, hanem két kört festett. Megmutatta, hogy ha akar, jobb, mint Giotto. A tény, hogy versenyre kelt Giottóval azért is érdekes, mert a hetyke dicsekedés mégsem azonos a szelfikben oly gyakran látható céltalan magamutogatással és öntömjénezéssel. Rembrandt sokkal inkább azt az amúgy teljesen természetes tényt mutatja fel, hogy a nagy művészek is vetélkednek egymással, sőt dicsekednek. Vagyis egy világ választja el a Rembrandt-képeket a szelfiktől. Ahogyan Wieseman fogalmaz, az önarcképei nemcsak a művész portréi, hanem Rembrandtok. Másszóval fantasztikus festmények.
