Augusztus utolsó napja volt, kápráztató, Firenzére kitették a megtelt táblát, és én boldogan dőltem hátra, hogy huszonötödik nyaram nem lett a kutyáké.
A tanfolyam szeptember elsejével indult, így maradt pár lyukas órám kóborolni az Arno északi partjának árnyas sikátoraiban, kiismerni, hogy a Trattoria Gozziban vagy a Coco Lezzonen selymesebb-e a caffé latte, és megszokni Calzinót, főbérlőm tarka kanmacskáját, aki a bemutatkozást megkerülve már az első délutáni szieszta alkalmával az ágyamra telepedve fullosan arconprüszkölt. Idegen nyelvet nem lehet az iskolapadban ülve megtanulni, csakis bevetésen, az ellenség sorai közé beépülve, minden titkos rezdülésüket, látszólag értelmezhetetlen grimaszukat megfigyelve, a szavak formálása közben nyelvük állását is ellesve – hangzott el még tavasszal apáméknál a nagyszoba közepén, érveimet olyan erős gesztusokkal kísérve, mintha máris a véremben lenne az olasz, nem csak a nyelv, de a genetika is.
Apám némileg kétkedve fogadta bejelentésemet, miszerint sürgősen Firenzébe kell költöznöm hosszabb időre nyelvtanulás céljából, amihez szükségem lenne némi anyagi támogatásra. Mondván: minden fiaskóval végződő hadjárat az utánpótlás gyengeségén bukott el, mint tudjuk. A miért most kérdésre azonnal hosszas elemzésbe bocsátkoztam, érveim a vonatjegyek akkori kiváltképp kedvező árától egészen a diplomám átvételének veszélyeztetett státuszáig terjedtek, mivel nem volt meg a nyelvvizsgám, de talán mégis a legpofátlanabb a sorban az volt, miszerint Firenze, műemlékeinek egyre romló állapotára való tekintettel hamarosan örök időkre lezárásra kerül a turizmus elől. Ha igaz, hogy Velence bármelyik percben elsüllyedhet, hát Firenze sem sokkal tovább húzza, az fix. Apám kétségeit csak súlyosbította, hogy ő bizony itthon, az átkos iskolapadban sajátította el az angolt, amivel – egyszer utánaszámoltam – huszonhárom országban történt színházi vendégszereplés és egyetemi konferencia során egész jól megértette magát, hacsak nem átverés volt a dologban, és mégis igaz a tétel, miszerint a magyar világnyelv.
Hogy a szememből jelkiandrásos kalandvágy, kőrösicsomás küldetéstudat vagy napóleoni hódíthatnék volt-e kiolvasható, nem tudom, de az első kampányt megnyertem, a hadjárat zöld utat kapott, és én nemsokára nemcsak egy, a Santa Maria Novella vasútállomásig szóló vonatjegy boldog tulajdonosa lettem, de egy kerek hónapra a firenzei Scuola Toscana középhaladó intenzív kurzusának diákja is. Ami a középhaladást illeti, mindent megtettem annak érdekében, hogy haladjunk a kitűzött cél felé, jelesül tanuljak meg képelemzésnél alkalmazható jelzős szerkezeteket, szövegértéses feladathoz nélkülözhetetlen ragozásokat, és olaszországi élményeimről szóló beszámoló esetén slágfertigen előhúzható fokozásokat. Szép, szebb, legszebb. Régi, nagyon régi, felülmúlhatatlanul régi. Az út mégis felülmúlta önmagát, mást ragoztunk, mást fokoztunk, mint amire készültem. Pedig egy fájdalmasan hosszúra nyúlt szakítással és kétszer visszatapsolt egyetemi pályafutással a hátam mögött, diploma előtt! csupán levegőváltozásra vágytam, csak semmi komoly, ha kérhetem.
Lectio Prima. A nyolctagú csoport rajtam kívül egy f#ck off pólós szerb fiúból, két tágra nyílt szemű belga szőkéből, egy japán manga képregényből kimászott térdharisnyásból és két, átszellemültre merevedett kínaiból állt. Első blikkre minden nemzet hozta a papírformát, nyilván az én béna mondataim mögött is ott bujkált valahol a puszta, gulyás, paprika triumvirátus. És ott volt ő. Persze írhatnám, hogy hosszúcombú, darázsderekú, telt keblű, érzéki szájú, ébenfekete hajú spanyol szépség, aki pilláit rebegtetve valami hibrid félig spanyol-félig olasz szerelemnyelven könyörgött, hogy hadd lehessen kaland az életemben, de ezért a hazugságért bizonyára pokolra jutnék. Sonia (ejtsd: Szóniá, még véletlenül sem Szonja, ez utóbbiért harapott) a bemutatkozáskor annyit árult el, hogy hét testvére van, egy kis spanyol halászfaluból származik, jelenleg egy nagy német városban él és tanul, mellesleg egy étteremben felszolgáló, legalábbis ezt véltem kihallani egészen különleges akcentusából, ami azt a hatást keltette, mintha beszéd közben folyamatosan cukorkát szopogatna. Fisherman’s friend. Haját talán csak egyszer láttam kibontva, amikor egy hirtelen ránk zúduló vihar elől a Giardino di Boboli egyik hatalmas bukszusa mögé menekültünk szárítkozni, és a vizes pólók leráncigálása előtt türelemmel ki kellet várnom, míg mind a tizenöt csatot kioperálja a fejéből. Benne négy évnyi németes precizitás állt folyamatos harcban húsz év Spanyolból hozott anyagával. A bemelegítő héten mindenki gondosan jegyzetelte a túlérett barackarcú, a Scuola harmadik emeleti tantermébe 9.20-ra fújtatva beloholó Gotti szavait, amit a szünetekben halk duruzsolás, cross-cultural tapogatózás követett.
Lectio Secunda. Azon a szerdán a reggeli nyelvgyakorlat elmaradt. A kemény mag a már törzshelynek számító Caffe Pittiben ült, és kávé és panini mellett emésztette szeptember 11-e eseményeit. Közülünk csak Vladának volt bármi személyes élménye a háborúról és a fenyegetettségről, ő lázasan bújta a Corriere della Serat, Natzuko, a törékeny japán baba, aki Londonban képzőművésznek tanult, egész nap telefonált és selypítve azt ismételgette; it’s terrible. Sonia és én eközben a paninik felett csendben egymásba szerettünk. Mi kellett hozzá? Talán pont jó arányban keveredett bennem a jólfésültség és a karikásostor, benne pedig a halászháló és a kasztanyetta hangja. És hogy mindkettőnknek a sciopero volt a kedvenc olasz szava. Sztrájk. Tudtuk, hogy hamarosan vége lesz, őt várja a spleenes német pasija és a lelkes hangképző tanár, aki nagy jövőt jósolt a leendő énekesnőnek, engem pedig, nos, engem az öltönyöm és a nyelvvizsgabizottság. Nem ringattuk egymást illúziókban, érett felnőttként másztunk bele a flörtbe, hogy majd három hét múlva komolyabb sérülések nélkül mászhassunk ki belőle. Kétszemélyes, középhaladó, intenzív kurzust indítottunk. Miközben az al-Káida bejelentette, hogy olasz nagyvárosok is célpontjai lehetnek egy soron következő támadásnak, mi szőlőt loptunk, és számunkra ismeretlen végállomásokra tartó buszokra szálltunk. Miközben a többieket Gotti az il futuro semplicével szívatta, mi korrepetálás címén megágyaztunk albérletem tetőteraszán, és a lúdtollallergiás macskával együtt édes hármasban élveztük, mit Firenze adhatott. A tévén szinte mindennap ugyanaz a képsor futott, ahogy az egyik utasszállító a bal toronyba csapódik. Esténként, a Porta Paradiso melletti bárból hazaérve mi is bambán feküdtünk a kanapén, de a fokozások és ragozások okozta belső feszültséget a közelgő végítélet árnyékában is oldani kellett, a háttérben bin Láden rendre utasító mutatóujja villogott.
Lectio finalmente. Az inkák miatt szakítottunk. Az utolsó hét már távolról sem volt olyan idilli, mint az addigiak. Nyakunkon a vizsgával készülnünk kellett, de együtt nem haladtunk semmit. Az egyik lecke az inka kultúra gazdagságát ecsetelte, én pedig hülyén vigyorogva megjegyeztem, hogy ezt is ti hordtátok széjjel. Váratlanul és hevesen reagált, hogy érted azt, hogy mi? Szánalmas fejtegetésem Pizarro durva népirtásáról és embereinek erőszakos misszionárius ténykedéséről már csak olaj volt a tűzre. Spanyol büszkesége felhorkant, ilyen torokhangú hörgést még sosem hallottam, és amit kaptam, az felért egy kiátkozással. A hátralévő pár napban kerültük egymást, persze minden előzetes lelki óvintézkedés ellenére rettegve az elválás pillanatától. Ennyit az illúziómentes flörtről. A kis társaság a Santa Maria Novellán búcsúzkodott. Röhögtünk, ölelgettük egymást, felidéztük Gotti legszórakoztatóbb pillanatait, de hiába az ígérgetés, hogy nemsokára írunk, mind sejtettük, hogy ezek az ígéretek a bőrönd mélyére kerülnek, és csak arra lesznek jók, hogy évek múlva legyen miben kotorásznunk. Lassan szétszéledtünk, mindenki megkapta a neki kijáró integetést és hujjogást, ketten maradtunk. Egy nézéssel békét kötöttünk: mire jó a háború, ha a hadjárat is véget ért, nincs mit ragozni. Egy kazettát adott, amire spanyol dalokat énekelt fel, a capella. Azt mondta, behunyt szemmel énekelt, hogy elképzelje és megjegyezze az arcom, mert az arcok halványulnak el a leghamarabb. Az ő vonata indult előbb. Kár, hogy nincs sciopero, mondta, majd erősen megszorította a kezem. Nem integettem, de addig álltam a peronon, amíg a vonatból egy pixelnyi maradt. Egyszer hívott, hónapok múlva, hogy ha úgy alakul, alakíthatnánk egy énekes-gitáros duót.
Nem alakítottuk meg. A nyelvvizsgám sikerült, a képelemzésre maximum pontot kaptam. Egy Boeing 747-est ábrázolt, ahogy elemelkedik a kifutóról.
