Anyaság. Az egyik legszebb és egyben legnehezebb női szerep földi létünk során. És mindezzel egyben parázs viták kiváltója is. Az anyasággal és a gyermekszüléssel kapcsolatos kérdésekkel kapcsolatban úgy tűnik, mindenkinek van véleménye – a nagymamának, a szomszéd néninek, a barátnőnek, a védőnőnek és persze maguknak az anyatársaknak is. Természetesen a legtöbben igyekeznek véleményüknek hangot adni, függetlenül attól, hogy mennyire van jogosultságok beleszólni az adott szituációba, illetve az adott család életébe. A közösségi oldalakon szörfölgetve is gyakran láthatjuk, hogy egy anyasággal, illetve gyermekneveléssel kapcsolatos bejegyzés mennyi ellentmondó, kioktató, sokszor személyeskedő hozzászólást vált ki. Az anyaság e tekintetben kicsit olyan, mint a politika, vagy a vallás – a véleménykülönbségekre még barátságok, rokoni kapcsolatok is rámehetnek.
A kötődő nevelés mint megosztó erő
Kisgyermekes berkekben a kötődő nevelés fogalmával naponta találkozunk. A fogalom egyébként az igény szerinti szoptatás, a babahordozás és az együttalvás szentháromságára épül. Jelen írás nem a módszer pozitív vagy negatív oldalainak kidomborítására koncentrál, inkább arra hívja fel a figyelmet, hogy mennyi ellentétet szülni a módszer pártolói, illetve elítélői között. És sajnos sokszor épp az édesanyák viszonyulnak a legellenségesebben a sajátjuktól eltérő nézetet valló társaikhoz. Ferdén nézünk sorstársunkra, aki babakocsiban tologatja a gyermekét, ahelyett, hogy magára kötné, vagy éppen arról alkotunk véleményt, aki a szülői ágyban altatja a kisbabáját. Persze a gyermeknevelési elvek háza táján is nagy változás állt be az elmúlt időben: már rég nem divat az újszülöttet sírni hagyni, vagy éppen a „körmösöket” osztogatni, mégis sokszor úgy tűnik, hogy az anyatársadalom hajlamos megbélyegezni a nem kötődő elvek alapján nevelő szülőket.
És akkor az anya korai munkába állásáról, illetve a gyermek bölcsődébe adásáról ne is beszéljünk. Pedig a mostanában oly sokat hirdetett kötődő nevelés a gyakorlatban olykor kissé másképp alakul, mint ahogy a módszer kitalálói annak idején gondolták. Sok szülő félreértelmezi az elméletet, és teljhatalmat ad gyermeke kezébe, aki szép lassan átveszi az uralmat a család fölött, sokszor semmiféle tiltással, illetve konfrontációval nem találkozik, előfordul, hogy szó szerint 24 órában igényli édesanyja kizárólagos jelenlétét – amit persze meg is kap. A szülő egy idő után rabszolgává válik, frusztrált és elégedetlen lesz, hiszen saját életéből szinte semmi nem maradt a számára. Ilyenkor felmerül a kérdés: igazán annyira égetnivaló és kegyetlen szülő az, aki igyekszik korlátokat szabni, és nem a ma divatos elméletnek vakon behódolni?
A szoptatás
„Szoptatsz?” „Igény szerint, vagy háromóránként?” „Tápszeres?” „Na ne, már nem szoptatsz?” „Na ne, még mindig szoptatsz?” Ezeket a kérdéseket napi szinten szegezi neki a külvilág a kismamáknak. A szoptatás – a baba táplálásán túl – egy édesanya és a gyermeke legmeghittebb, legintimebb kapcsolatteremtési formája. Egy közös rituálé, amely csak az övék. Elvileg. Merthogy ez sajnos egy ideje már koránt sincs így. A kívülállóknak – tisztelet a kivételnek – mindig van véleményük, és nem is rejtik véka alá. A szoptatás a média és az internet világában is egyre közkedveltebb téma. Az alapvető üzenet az, hogy a szoptatás elengedhetetlen a testileg-lelkileg egészséges csecsemő neveléséhez. A szoptatás fontosságát természetesen nem lehet kétségbe vonni, de az azt övező hisztéria létjogosultságát már annál inkább. Kicsit olyan ez, mint amikor egy fiatal lány testképzavaros lesz, mert túl sok csontsovány nőt lát az újságok címlapján. A témával kapcsolatos információáradat hihetetlen nyomást gyakorol az édesanyákra, főleg azokra, akik valamilyen oknál fogva nem képesek a mellükből táplálni a gyermeküket. Rosszabb esetekben ez a nyomás szorongáshoz, depresszív állapothoz vezethet.
És persze ott vannak manapság a szoptatás „hogyanjait” érintő kérdések. Háromóránként – ahogy a gyerekorvos mondta –, vagy igény szerint – ahogy a szoptatási tanácsadó mondta? Teljesen mindegy, hogy a szülő melyiket választja, előbb-utóbb úgyis megkapja, hogy elkényezteti a gyermekét, vagy – épp ellenkezőleg – kegyetlen és szűk keresztmetszetű.
Manapság egyre több a vita a szoptatás nyilvános voltát illetően is – míg egyesek úgy gondolják, hogy bárhol szoptathatnak fedetlen kebellel, mások inkább azt vallják, hogy a gyermekét ily módon tápláló édesanya bújjon el a világ szeme elől. A témát érintően több mozgalomról, civil megmozdulásról hallhattunk, amelyek hajlamosak felborzolni a kedélyeket. Szóval a szoptatás már régen nem magánügy, hanem társadalmi csatározások színtere.
Bár az élet körforgásának egyik legvarázslatosabb szegmense az anyaság, sajnos mégis rengeteg ellenségeskedés, sőt olykor gyűlölködés övezi. Egy szülőt szokásai, nevelési elvei gyakran megbélyegzés tárgyává teszik, és az sem ritka, hogy vadidegen emberek előtt kell megvédenie saját igazát. Az egyértelműen kijelenthető, hogy az anyaság, illetve a szülőség egy család legbensőbb magánügye, amit a külvilágnak ildomos lenne tiszteletben tartania. Mielőtt még egymás torkának ugranánk nevelési véleménykülönbségek miatt, érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy toleranciával és a másik magánszférájának tiszteletben tartásával mennyivel jobb példát mutathatunk gyermekeinknek és embertársainknak. Elvégre az anyaság az élet azon területe, ahol a megértés és a feltétlen szeretet mindenek fölött áll.
